Leírás
Kóbor Adriána egyéniségén keresztül konstruálja a költői én és a személyiség metafizikai forradalmát – ami eredetet és jövőt ír – egy hedonisztikus credoba keverve az aurora mediocritast: „Nehogy bármiből is, bármikor vagy bárhol, elég legyen. Legyen elég!”
A felnőttkorát külföldön töltő költő, vizuális költő a nyelvet, mint határok nélküli entitást tanulja és tanítja újra és újjá. Amivel fegyverkezik, az öli meg és öleli át a szerzőt, s ennek fényében a nyelvet és az olvasót is. Babérkoszorújának hamvait egy urnában viszi ismeretlen istenek kegyetlen és kegyes kegyeltjeként.
Konkrét és misztikus, misztikus és konkrét közös egységet teremt, kölcsönös befogadókként, hogy a realitás és a posztmodern halálos ágyukon végül megálmodhassák – a szóközök és a szavak kontemplatív rigmusában – az egy, a szép és az igaz hármasságának közös lényegét.
