Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.
Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel idéz fel humorral teli, ugyanakkor kőkemény igazságoktól sem mentes történeteket az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?
A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig hatoló történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.
Interjú:
„Az egészségügyi megérdemelné, hogy önálló tárca legyen” – beszélgetés az Indexen.
„Az, hogy a fiatalok ma drogokhoz nyúlnak, csak egy politikai szlogen” – beszélgetés a 24.hu-n.
„Ha még egy félmaratont lefutok, akkor egy 24 órás szolgálat is menni fog” – interjú a Könyves Magazinon.
„Félek, hogy eldurvulnak a dolgok” – interjú a Magyar Hangban.
„A drogokkal kapcsolatos kormányzati intészkedések a klikkvadászatról szólnak” – beszélgetés a HVG-n.
„Nagyon szeretem az életemet” – interjú a Nők lapján.
„Az elején sokan azt mondták, hogy ez hülyeség” – címlapinterjú a Magyar Narancsban.
A könyvről mondták:
„Tűpontosan bemutatja, milyen is Zacher Gábor mentőszolgálata. És mint minden valamirevaló irodalmi műben, itt is az utolsó mondat körvonalazza a jövőt: És ne aggódjatok – még nem szabadultok meg tőlem!” – Index.hu




