Tízéves kamasz fiúként egy fehér kötéses Petőfi-kötetet kaptam imádott Anyámtól. Azóta könyvtáram kultikus darabjává vált. Sándor pedig szinte személyes ismerősömmé. Egy huszonéves srác, aki lelkesedik a hazájáért, rajong szülőföldjéért, aki szeretve tiszteli szüleit, ám tettvágytól, szerelemtől és lángoló eszméktől hajtva siet mind tovább és tovább, gyökereitől is egyre távolabbra, magasabbra. Egy poéta-zseni, aki hat-hét év leforgása alatt világlírát alkotott. Gyakran érzem úgy: jól megértjük egymást. Amikor a Kiskunságban járok, szívem megtelik boldogsághormonnal a látottak szépségétől, az anyai ragaszkodás napjaim állandó része, ugyanakkor a nyughatatlan tenni akarás korom előrehaladtával ahelyett, hogy lanyhulna, egyre nő. A Petőfi-versek megragadó képszerűsége természetesen fotográfusként is régóta izgatja a fantáziámat. Sokat töprengtem, hogyan lehetne a modern fotográfia eszközeivel, mégis mindenféle aktualizáló ideológiai és szimbolikus tartalomtól, „korszerűségre” törekvő ábrázolásmódtól mentesen, a maguk tisztaságában és egyszerűségében visszaadni ezek lényegét. Miképpen lehetne elérni, hogy onnan is rápillanthassunk a valóságra, ahonnan egykor Petőfi szemlélte? Hogy mire jutottam, arról tanúskodik ez a könyv.
Tóth József
2005 karácsonyára
