Ki tudja, hogy míly szép a fa,
ha nyári hajnal harmata
ragyog gyümölcsén, ághegyén?
Van-é dicsérni költemény
a pelyhes zöld leveleket,
lapjukon az erezetet
s az apró gyémánttükröket,
melyeknek mindje visszavet
az ég selymére száz napot?
Ki ismeri a harmatot?
Oly fürgén ki dicsérheti,
hogy végig ittlenn lelheti,
s hogy nem ragadja hamarabb
magához az igazi nap?
S ki tudja, hogy míly szép a rét,
ha szétteríti szőnyegét
Felíciának: „Lépj reám,
vagy ülj sziklára szép leány,
s talpad nyugodjék füvemen,
már az is boldogság nekem.”
