Az utolsó bölények egyike
Dr. Illanicz György – nekem csak Zsini – újra és újra meglep. Azzal, hogy sosem ismétli önmagát. Ez már a sokadik könyve, és ez is – akárcsak az előzőek- elsősorban életrajzi ihletésű. A legtöbb ember esetében az ilyenfajta vállalkozás azzal a veszéllyel jár, hogy újraragoztatik az, ami néhányszor már agyonragoztatott. Ám ő nem átlagember, így az általános szabályszerűségek kereteibe nem illeszthető be az egyénisége. Nem is Zsiniről beszélhetünk, ha róla szólunk, hanem Zsini-jelenségről. Az utolsó bölények egyikéről. Egy kivesző fajtáról. Arról az embertípusról, amely a jelenlegi, szakosodást – sőt szakbarbárosodást – megkövetelő világban már nem terem meg. Valaha úgy hívtuk a Zsini-szerű, több egyenértékű összetevőből kikerekedett figurát, hogy reneszánsz-ember. Igen, Zsini már gyerekkorunkban is reneszánsz-ember volt – és megkorosodva is az maradt.
Első pillantásra ez a könyv összelapátolt, eklektikus munkának hat. Szó esik ebben istenhitről, sportról, jazzról, jogi és államigazgatási problémákról – és még számos egyéb dologról. Zsini élet-példája azonban szép egységbe fogja ezt a tematikai sokféleséget, mert minden említett területen – mégha azok látszólag távol is esnek egymástól, mint például a bárzongoristaság és a templomi szószékről történő igehirdetés – otthon volt, méghozzá teljes személyiségével volt otthon. Szó sincs tehát olyasmiről, hogy adva van egy közigazgatási szakember, aki hobbyból zongorázgat, prédikálgat, vagy éppenséggel cikkeket, sporttörténeti tanulmányokat írogat. Nem. Zsini ugyanazon a professzionalista színvonalon jogász, lelkész, jazz-zongorista és – ha tetszik – publicista, sportújságíró. És szimultán parti ez, mert sosem váltakozva helyezte előtérbe különféle tevékenységei közül az aktualitás szerinti épp legfontosabbat, hanem párhuzamosan művelt mindent: napközben a polgármesteri hivatalban állt helyt, este próbára sietett, hogy felkészüljön a következő jazz-koncertre az alkalmi együttes többi tagjával, vasárnap pedig a környék valamelyik evangélikus templomában helyettesítette a szabadságon lévő vagy gyengélkedő lelkipásztort…
